Az unió ellenpélda országa azt mutatja: nem biztos, hogy az egységes piac és a valutaövezet a legideálisabb kontextus a versenyképtelenek felzárkózáshoz. És hogy a felső rétegek elszakadása és az adóelkerülés hova vezet.

Görögország érdekessége, hogy szinte mindvégig az uniós tagság hátrányainak kísérleti lovaként működött, csak keveseknek volt szeme hozzá. Mindenki a Kelta Tigris kiugrását figyelte, a sikerpéldákra fókuszált, nem akart a kudarctörténetekből tanulni. Az Európai Bizottság propagandaanyagaiban rendszeresen pozitív példaként hozta fel Írországot, mint minta országot, amely a legtöbbet profitált az európai integrációból. Csöndben hallgatott azonban Görögországról, amely nem csak hogy nem volt képes ilyen mértékű fejlődésre, hanem ráadásul tagságának első időszakában még vissza is esett az unió átlagos fejlettségi szintjéhez képest. A görög egy főre jutó GDP 1980-ban az akkori közösségi átlag 58%-án állt, 1992-ben pedig csupán csak 52%-án. Sajnos Magyarország az utóbbi időszakban legalább annyira hasonlít erre a görög pályára, mint az írre, ezért érdemes ezt az ellenpéldát is szemügyre vennünk.
A görögök 1981-ben lettek az akkor Európai Közösségeknek nevezett integráció teljes jogú tagjai, azaz mindössze pár évvel az után, hogy a demokráciát sikerült 1975-ben visszaállítani a tábornok által irányított katonai junta éveit követően. A gyors felvételnek alapvetően geopolitikai oka volt. Az akkor még bőven bipoláris logikájú világban a Nyugat joggal tarthatott attól, hogy a komoly baloldali hagyományokkal rendelkező Görögországot felszippantja a szocialista blokk, hacsak gyorsan nem válik a nyugati integrációs szervezet részévé. A gyors integrációval kapcsolatban sokan óvatosságra intettek. Így tett az Európai Bizottság is, amely az országot állásfoglalásaiban nem tartotta az integrációra felkészültnek, a görög gazdaságot pedig törékenynek érezte ahhoz, hogy az európai verseny körülményei közt megállja helyét.
Görögország azonban 1981-ben mégis tag lett. Októberben, nem sokkal a belépés után nagy többséggel hatalomra került a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PaSzoK). Ők még ellenzéki korukban kinyilvánították, hogy nem támogatják az ország belépést. Nem sokára egy memorandumot intéztek a Bizottsághoz, ami alapján képesek voltak némileg újratárgyalni a belépés feltételeit. (Ilyesmi azóta sem történt. 2007-ben a csatlakozási szerződés újratárgyalását felvető lengyelek például azonnal hangos ellenkezésekbe ütköztek).
A tagság és a növekedés lelassulása
Görögország azért érdekes példa, mert a tagság idején jelentősen lelassult a gazdasági növekedése. A hatvanas években még bezárkózó, autarch politikát folytató állam az OECD egyik legmagasabb növekedését produkálta, átlag 7,6%-al. A nyolcvanas évekre ez átlag évi 1.6%-ra lassult le.
Mindez azt sejteti, hogy egy szegényebb gazdaságnak jobb fejlődési kontextus a védővámok és a leértékelések lehetősége, mint a szabadkereskedelem és az ERM. Valójában egyetlen példát nem találunk arra, hogy egy ország de jure vagy legalább de facto (Ázsiai Tigrisek) protekcionizmus nélkül zárkózott volna fel.
A belépés után, a nyolcvanas években már csökkentek az olajárak, ami elvileg kedvezően kellett volna hasson. De még ennél is fontosabb, hogy a kilencvenes évek második felében Jacques Delors elnöksége alatt ismét erőre kapott az egységes belső piac versenyének kiépítése. Azaz a görögök, szemben az előző bővítésekkel, a legszegényebb országként léptek be, ráadásul olyan időszakban, amikor éppen intenzívvé vált a közös piaci verseny.
Mindezek ellenére a fő tanulság mégis az, hogy egy gyenge gazdaság veszíteni is tud az európai mezőnyben. A görögök hatalmas államháztartási hiányokat produkáltak az időszak alatt mindvégig. Az 1980-as GDP 39,5% arányos államadósság 1992-re 118,2%-ra emelkedett, és ez Belgium és Olaszország mellett a legmagasabb volt az akkori EK12-ben. Ez nagyjából a mostani krízisszintnek felel meg! Maga az adósságtörlesztés hatalmas tétel lett a költségvetésben. A probléma a költségvetés mindkét oldalán jelen volt. Hatalmasra duzzadtak az állami kiadások, kb. a GDP 25%-áról 40%-ra a nyolcvanas években, amikor a görögök társadalombiztosítást, kiterjedt egészségügyi rendszert és nyujgdíjrendszert kaptak. Ezzel gyakorlatilag az európai átlagnak megfelelővé vált a kiadási oldal, aholy azonban két furcsaság mégis megtalálható. A görögök a török mizéria miatt többet költenek hadseregükre, mint az uniós átlag, oktatásra viszont kevesebbet, mint az uniós átlag. A bevétele oldalon pedig egyszerűen nem sikerült beszedni az adókat. A közvetlen adók csak a bevételi oldal egy harmadát teszik ki. Ezen belül a tőzsdén nem jegyzett a GDP 1%-nál kevesebb adót fizetnek be! Az adóelkerülés a görög gazdaság permanens része. A politikusok nyers kilientalizmusból a különböző gazdasági ágazatok számára rendkívüli kedvezményeket biztosítottak, amelyek lassan a gazdaság egészére kiterjedtek, és megkérdőjelezhetetlenek. A görög elit ezen fragmetáció miatt gyakorlatilag alig fizet adót, annak ellenére, hogy hivatalosan progresszív adórendszer van, és a felső kulcs 40%-nál van. A hivatalosan turisztikai célokra bejegyzett ám gyakorlatilag magánhasználatú villák és yachtok után sem kell adót fizetni.
Mindeközben az uniós támogatások igen generózusan elkezdtek érkezni, a nettó transzferek a GDP 3-7%-át is elérték. Ilyen magas mértékű támogatásokban manapság már nem részesülnek uniós tagállamok, azok maximuma mostanság a GDP 4%-ában van meghatározva, de a valóságban alig haladja meg . Sajnos a görögöknek juttatott támogatások szerkezete tragikusan rossz volt. A mezőgazdasági típusú támogatások tették ki annak túlnyomó többségét, és ez később is csak kisebb mértékben változott.
Magának a tagság által sugallt stabilitásnak is pozitívan kellett volna hatnia a befektetők szemszögéből. Portugáliával és Spanyolországgal szemben Görögország képtelen volt a tagságból adódó előnyöket kihasználni. A másik két mediterrán ország ugyanis szerkezeti reformokat vezetett be. A görög gazdaság versenyképessége azt jelentette, hogy a görög tulajdonú cégek kénytelenek voltak ellenállni a közösségi versenynek, és nem hogy új piacokat nem szereztek, de saját hazai piacaikat is elveszítették. A hatalmas volumenű uniós támogatások sem voltak képesek ellensúlyozni azt a veszteséget, amelyet Görögország az egységes belső piacon belül elszenvedett. A görög gazdaság még túl gyenge volt, nem volt érett egy ilyen gyors piacliberalizációra. A GDP 30%-át kitevő görög export harmada a turizmus, harmada a tengeri szállítás (a kínai termékek 80%-a görög hajókon éri el Európát!), és a fennmaradó harmad minden más együtt (ipari és mezőgazdasági termékek).
(Folytatás a második részben)