FN Blog / Pogátsa Zoltán / Létezik-e független jegybank?
Nyomtatás Betűméret
Létezik-e független jegybank? 2011-01-13 18:51:10
És ha létezik, jó-e az? Valóban technokratákra kell bízni a monetáris politikát, vagy demokratikus ellenőrzés alá kell vonni?

 A modern állami gazdaságirányítás egyik legvitatottabb kérdése a jegybanki függetlenség. Alapvetően kétféle jegybank típust ismerünk. Az európai jegybankok a kormánytól törvényileg függetlenek, és statútumukban első számú feladatukként a belső árstabilitás van megjelölve. Alaptípusuk a német Bundesbank volt,  később ehhez igazították még az eredetileg független brit jegybankot is, valamint születésekor az Európai Központi Bankot. A németeknél az infláció elleni küzdelem a második világháború utáni korszakban azért vált ennyire fontossá, mert értelmezésük szerint annak idején Hitler a weimari köztársaságban fellépett hiperinfláció nyomán kerülhetett választásokon hatalomra.

A másik jegybank típus a kormány alá rendelt. Ennek archetípusa az amerikai ("jegybank szerepét betöltő Fed", ahogy a gazdasági híradások kötelezően hozzáteszik). Itt az infláció elleni küzdelem mellett a második célkitűzés a kormány növekedési céljainak elősegítése.

Ben Bernanke, a Fed elnöke

A mainstream liberális felfogás szerint - amelyet az EU is elfogad és magáénak vall - a jegybanki függetlenségre azért van szükség, mert egyébként a monetáris politika túl nagy valószínűséggel a populizmus áldozatává válna. A kormányzatok hamar kísértésbe esnének, hogy a növekedés elősegítésére vagy kamatcsökkentést erőszakoljanak ki, vagy esetleg káros leértékelésekkel biztosítsák a versenyképességet. Ennek eredményeképpen pedig elszállhat az infláció, ami mindenkire káros hatással van. Jobb ezért nem választott technokratákra bízni a monetáris politikát, akiket politikai megfontolások helyett legjobb szakmai meggyőződésük vezényel.

A baloldali kritika szerint azonban a jegybanki függetlenség dogmája tulajdonképpen egyfajta gazdaságfilozófiai meggyőzödés bebiztosítása, függetlenségnek álcázva. Valóban igaz ugyanis, hogy a monetáris célok egyes csoportok érdekeit szolgálják., nem azonos módon hatnak az egész társadalomra Az exportőrök akarhatnak például leértékelést, ám az ez importőröknek rossz. Hasonló a helyzet azonban az inflációval és a növekedéssel is. Az infláció nem homogén módon hat mindenkire, tipikusan sokkal rosszabbul érinti azokat, akiknek jelentős megtakarításaik vannak, ez pedig a felső középosztály. Az alacsonyabb társadalmi rétegek számára fontosabb a gazdasági növekedés, hiszen recesszió esetén könnyen munkahelyeiket veszthetik, ennek elkerülése pedig számukra létérdek. Az inflációs cél kiválasztása és priorizálása a sok lehetséges cél közül tulajdonképpen máris értékválasztás. Márpedig erre egyrészt a független jegybankok szakértői már szocializációjuknál fogva is hajlamosak, hiszen tipikusan felső középosztálybeli, banki körökből kerülnek ki, ahol ez a meggyőződés erőteljes. Másrészt pedig hát az infláció elleni küzdelem már a független jegybankok statútumában is megjelenik.

Érdemes összevetni ezzel az amerikai jegybank gyakorlatát, amely az elmúlt időszakban a monetáris poltikai lazításával, a forgalomban lévő pénzmennyiség növelésével járult hozzá a recesszió elleni küzdelemhez. Ez egyelőre sikeresnek tűnik, még akkor is, ha kritikusai szerint mesterséges boomot eredményezett.

Ha azonban komolyan vesszük, hogy a monetáris politikát parciális érdekek kívánják szétcincálni, akkor is el kell gondolkodjunk, hogy erre a legjobb megoldás-e az elméletileg független, gyakorlatilag meghatározott beidegződésekkel rendelkező szakértők kinevezése. Ráadásul pontosan tudjuk, hogy egy jogilag független jegybankra sem az valójában. A kormánynak óriási hatása lehet rá a jegybankelnök, illetve a monetáris politikát irányító Monetáris Tanács tagjainak kiválasztásával.

Továbbá ha komolyan vennénk azt az érvet, hogy a gazdaságpolitika társadalmi erőcsoportok általi szétcincálására a legjobb megoldás azok átadása a technokratáknak, akkor ugyanezt  megtehetnénk a gazdaságpolitika másik ágával, a fiskális politikával is. Nehéz ugyanis elképzelni olyan területet, amelyél nagyobb arányban feszülnének egymásnak érdekellentétek, mint pont a költségvetés. Ahogy saját tapasztalatunkbból is megtanulhattuk, óriási a politikus hajlandósága arra, hogy populista okokból túlkölekezzenek, adót csökkentsenek, választói csoportokat megvásároljanak, és mindez élesen szembe megy a köz érdekével. Miért nem bízzuk akkor a költségvetési politikát is 'független, legjobb szakmai meggyőződésükre hallgató' szakértőkre? Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy itt négy évente demokratikus választásokon méretődjenek meg a szakpolitika művelői? Avagy fordítva: a monetáris politika miért nem kerül demokratikus kontroll alá?

A kérdés nem csak Magyarországon aktuális. Az Európai Központi Bank (EKB) nem régiben megkapta azt a jogosítványt, hogy a tagállamok államkötvényeit is megvásárolhatja. Azaz egyre nagyobb államadósság halmozódik fel nála. Mi történik, ha ez egy ponton túl kritikus szintet üt meg, a következő krízisek egyike éppen itt robban ki? A nemzetállami kereteken kívűl, demokratikus ellenőrzés nélkül működő, független Európai Központi Bankot hogyan ellenőrizhetjük?

Avagy: mi történik, ha Magyarország belép az eurózónába, és az EKB a felzárkózóban lévő, magas növekedésű ország számára túlságosan alacsony kamatszintet állapít meg, mert mondjuk egy stagnáló nagyobb tagállam számára ez az érdek? Hogyan léphetünk fel ez ellen? Sehogyan. Pontosan ez történt ugyanis a közelmúltban Görögországgal és Írországgal, nem kis részben hozzájárulva összeomlásukhoz. Ráadásul az inflációt mindennél fontosabbnak tartó eurózónás kontrukció a maga 3%-os államháztartási hiányos szabályával szép csöndben megölte a keynesi ihletettségű kontraciklikus gazdaságpolitika lehetőségét is. (A tagállamok persze ettől még csinálják, figyelmen kívül hagyva a rosszul megalkotott szabályokat. Lengyelország stabilitása, vagy a német gazdaság újjáéledése például ennek köszönhető.)

A jegybanki függetlenség első látásra racionálisnak és egyértelműnek tűnő dogmája rengeteg átgondolást igényel.










Cimkék: jegybank, infláció, foglalkoztatás, eurózóna
Megosztás
26 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

1. ricardo 2011-01-13 19:50:46
Azt azért ne felejtsd el, Zoltán, hogy Friedman The Role of Monetary Policy írása óta van egy általános konszenzus arról (függetlenül a bírálatoktól), hogy a Phillips-görbe hosszú távon vízszintes, vagyis az infláció növekedése csak rövid távon, átmenetileg emeli a foglalkoztatást. Ennek okán a monetáris politikának elsősorban a pénzstabilitásra kell törekednie.
« Előző 6    1 2 3 4    

Szóljon hozzá!

Blogleírás

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Pogátsa Zoltán

Cimkefelhő

Egyesült Királyság, , önkormányzatok, szociálpolitika, IMF, jegybank, infláció, Szlovákia, csehország, Olaszország, Szlovénia, Kína, KAP, Ausztria, költségvetés, Németország, Orbán, foglalkoztatás, Románia, Svájc, Offshore, USA, nagyvállalatok, Horvátország, Norvégia, adók, neoliberalizmus, bankrendszer, Izland, szocializmus, fenntarthatóság, EU, piac, Thatcher, Chile, élelmiszerárak, Lengyelország, eurózóna, Görögország, Északi Modell, Svédország, Írország, Finnország, D-Korea, romák, olaj, megszorítás, válság, nyugdíj, Barroso

Keresés

Blogértesítő - Pogátsa Zoltán

Iratkozzon fel az értesítőre és mi az új bejegyzésekről e-mail-t küldünk.

Kapcsolódó hírek az FN-ről

Hirdetés