FN Blog / Pogátsa Zoltán / Háború!!!
Nyomtatás Betűméret
Háború!!! 2011-01-30 18:20:39
A háború elősegíti a gazdasági növekedést. Ezért a hadiipar összeolvad az állammal. Piac pedig nincs itt sem.

 

Érdekes évforduló ment el mellettünk nem régen szinte szó nélkül. Ötven év telt el azóta, hogy az 1960-as elnökválasztáson győztes John F. Kennedy megkezdte mandátumát. Az esemény azonban elsősorban nem Kennedy, hanem a távozó elnök, Dwight D. Eisenhower 1961. január 17-én elmondott búcsúbeszéde kapcsán emlékezetes. Eisenhower először szólt nagy nyilvánosság előtt egy olyan jelenségről, amely társadalomtudósokat évek óta foglalkoztatott, a köztudatba azonban ennek a beszédnek köszönhetően került be. A több szakértő bevonásával egy évnél is hosszabban fogalmazott beszédében hadi-ipari komplexumként (military-industrial complex) hivatkozik politikai, üzleti, katonai és tudományos elitcsoportok együttműködésének arra a II. világháborút követően intézményesült rendszerére, amely a termelési folyamatokat úgy vonja egyre erősebben befolyása alá, hogy közben a társadalom képtelen ellenőrzést gyakorolni felette. A második világháborúban a gazdaság szereplőinek egy része kötelezve lett arra, hogy katonai termelésre álljon át. Ez ellen kezdetben berzenkedtek, majd később rádöbbentek, hogy nem is annyira rossz az nekik, ha egy stabil, garantált állami megrendelésbázisra számíthatnak, és csak az ezen felüli bevételeiket kell a polgári életben bebiztosítaniuk. A háború után egyesek a hadsereg leépítése mellett érveltek, a megrendelésekhez hozzászokott cégek azonban felhívták a figyelmet a szovjet fenyegetésre, majd annak elmúltával a kínaira, még később pedig az iszlamista terrorizmuséra.

Annak ellenére, hogy a fogalom közéletben gyakran felbukkan, a hadi-ipari komplexum tényleges jelentését máig homály övezi. A hivatkozások jellemzően a nagyhatalmú lobbik kormányzati befolyásának veszélyeire korlátozódnak, és figyelmen kívül hagyják a lényeget: a gazdasági növekedés uralkodó téziseinek kritikáját. A katonai-ipari komplexum ugyanis nem csupán a demokratikus ellenőrzés alól magukat kivonó elitek geopolitikai kockázatokat hordozó érdekérvényesítésének rendszerét jelenti. Ennél sokkal többről van szó: annak a kérdésnek az első koherens, empirikusan alátámasztott magyarázatáról, hogy mi képezi a gazdasági növekedés alapját? Ehhez a levezetéshez persze a politikai retorikánál mélyebbre kell ásni.

Az institucionalista közgazdaságtan, elsősorban Thorstein Veblen és John Kenneth Galbraith nyomán régóta cáfoltnak tekinti a racionális fogyasztó és a fogyasztói igények vezérelte termelési ciklus téziseit. Az 1990-es éveket követően a branding politökonómiai elemzése további empirikus támpontokkal szolgált a fogyasztói viselkedés irracionális befolyásolhatósága, a nagyvállalatok tudatos versenykorlátozó és minőségellenes magatartása bizonyítékaként.

A közgazdaságtani főáram ellen intézett egyik legfontosabb kihívás, a gazdasági növekedés technológiai alapjainak kritikai vizsgálata azonban kevésbé ismert. Ez meglepő, hiszen a kritikai irányzatok klasszikusai közül nem egy foglalkozott a hadiipari szükségletek által vezérelt technológiai innováció tágabb összefüggéseivel. Galbraith például a katonai alkalmazások és a lakossági fogyasztásra termelt cikkek piacának kapcsolatairól, a szociológus C. Wright Mills a katonai establishment demokratikus kontroll nélküli gazdasági-politikai befolyásáról írt hosszasan ― mindketten már 1960 előtt. A legizgalmasabb tétel azonban viszonylag új keletű, és nem kevesebbet állít, mint hogy annak, amit gazdasági növekedésként ismerünk, alapfeltétele a háború ― pontosabban a háborús készültség és a pusztítás technológiáinak szüntelen fejlesztése. A tézis egy fejlődésközgazdásztól, az egyelőre méltatlanul szűk körben ismert Vernon Ruttan-től (1924-2006) származik.

Ruttan Galbraith nyomdokában járva nem axiómaként, hanem tesztelendő állításként tekint a technológiai innovációk piac-, azaz fogyasztói szükséglet-vezéreltségére. Életműve összegzéseként is felfogható vizsgálódásának (Is War Necessary for Economic Growth? = Szükséges-e a háború a gazdasági növekedéshez?) eredménye ennek az állításnak empirikus cáfolata, egyben alternatív tézis kidolgozása, melynek fő állításai a következők:

1.       A XIX. és a XX. században a gazdasági növekedést generáló technológiai invenciók szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazásokból származnak.

2.       A katonai megrendelésre fejlesztett technológiák az eredeti felhasználástól gyakran lényegesen eltérő alkalmazásokként jelennek meg polgári alkalmazásokban.

3.       Az állami finanszírozású hadiipari fejlesztések nélkül az elmúlt kétszáz év társadalomfejlődését alapvetően meghatározó technológiák többsége nem jelent volna meg.

-          Az árucikkek szabványosított tömegtermelése a kézifegyverek iránt a XIX. század elején megnövekedett igényre vezethető vissza. Ennek hiányában pl. az autó-, de még a kerékpár ipar is egyedi árucikkek szűk piacra termelő ágazata maradt volna.

-          A polgári repülés globális elterjedését lehetővé tevő technológiák, elsősorban a sugárhajtóművek az amerikai, német és szovjet haderő II. világháború alatti versenyfutásának köszönhetők.

-          A nukleáris technológiák fejlesztésére nem került volna sor a tömegpusztítás fenyegetésére építő kölcsönös elrettentés stratégiája nélkül.

-          A számítástechnikai ipar a II. világháborút követő fegyverkezés növekvő technológiaigényére vezethető vissza. A mérföldkőnek számító ENIAC számítógépet pl. a hidrogénbomba begyújtásának szimulációjára használták. Az IBM csak azt követően mert számítógépet kereskedelmi forgalomba bocsátani, hogy a koreai háború idején kormányzati megrendelések garantálták a fejlesztéshez nélkülözhetetlen bevételeket.

-          Az internetet megalapozó fejlesztéseket (ARPANET) azért finanszírozták, mert a katonai adminisztrációnak szüksége volt egy olyan, decentralizált kommunikációs rendszerre, amelyik egy, a rendszer egyes elemeit kiiktató támadást követően is működőképes marad.

-          A szintén katonai megfontolások alapján kiépített űrkutatási infrastruktúra vívmányait pedig a háztartási eszközöktől a távközlésen keresztül a közlekedésig mindenhol megtaláljuk.

 

A közgazdasági ortodoxia a katonai fejlesztések technológiai innovációkban játszott szerepét nem tagadva azt állítja, hogy ezeket a technológiákat előbb-utóbb hadiipari megrendelések nélkül is kifejlesztették volna. Ez nem igaz. Méghozzá azért nem, mert par excellence kutatás-fejlesztési tevékenységet kizárólag olyan intézményes kontextusban lehet végezni, amely mentes a profitmotívumtól, pontosabban nem korlátozza a profitkényszer szűk (idő)horizontja. Fontos, hogy a megállapítás nem általában „a” fejlesztésekre, hanem a fejlesztéseknek csak egy bizonyos típusára, a paradigmaváltást eredményező alapkutatásokra vonatkozik. Például a számítógépek közötti adatátvitelt hálózati szinten integráló technológiákat, az internetet megalapozó program ilyen, paradigmaváltást eredményező innováció ― a „webkettes” alkalmazások kidolgozása azonban nem, hiszen ez utóbbiak „csupán” az évtizedek óta létező technológiai paradigma lehetőségeinek (amúgy kétségtelenül kreatív) kiaknázásai.

A legtöbb vállalat „fejleszt” valamit (pl. szoftvereket, szállítási infrastruktúrát, ügyfélszolgálati kommunikációt, anyagfeldolgozási eljárásokat, stb.), de alapkutatásokra a vállalati környezet önmagában nem alkalmas. A hangsúly az „önmagában”-on, vagyis a vállalat profitmotívumtól vezérelt piaci entitás minőségén van. Sok alapkutatásban vállalatok is részt vesznek ― pl. magántulajdonú kutatóintézetek egész hálózata fejlődött ki a NASA körül ―, de ezeket a programokat állami forrásokból finanszírozzák, és eredményeik viszonylag hosszú ideig nem alkalmasak kereskedelmi forgalmazásra. A mérföldkőnek számító új technológiákat a profitkényszertől elzárva, jelentős anyagi, emberi és időbeli ráfordítással fejlesztik. Az új eljárásokat, eszközöket sokáig kizárólag az állam (elsősorban a védelmi szektor) használja, illetve tökéletesíti ― polgári alkalmazásokba csak kiforrott állapotban kerülnek ki. A vállalatoknak viszont nincsenek saját forrásaik olyan kutatás-fejlesztési programokra, amelyek eredményeiből a fogyasztói piacon hosszú ideig nem látnak pénzt.

Ha számba vesszük, milyen termelési eljárások és ezekkel összefüggő gazdasági folyamatok következménye a gazdasági növekedés, akkor kifejezetten nehéz olyan technológiai paradigmát találnunk, amely nem hadiipari fejlesztésekre vezethető vissza. A termelőágazatok nagyvállalatainak jelentős része egyenesen létét köszönheti a folyamatos katonai megrendeléseknek. Olyan konglomerátumok, mint pl. a Lockheed Martin több szövetségi minisztérium egész éves költségvetésére rugó összegre szerződnek. A Boeing (Bill Clinton ex-elnök szemében az amerikai kapitalizmus emblémája) polgári repülési ágazata létre sem jött volna hadiipari megrendelések nélkül ― utasszállítói egytől egyig katonai szállítógépek módosított változatai. A vállalkozószellem melegágyaként csodált kaliforniai Szilícium-völgy csúcstechnológiai iparát szinte teljes egészében állami katonai forrásokból, tudatos fejlesztési stratégiával hozták létre. (A hadiipar-alapú technológiai innovációnak az Egyesült Államok domináns, de korántsem egyedüli szereplője: Franciaországtól Dél-Koreáig ugyanezek a mechanizmusok érvényesülnek.) A katonai-ipari komplexum tehát nem egyszerűen a katonai elit befolyásának példátlan megerősödését takarja ― mint azt Eisenhower 1961-es beszédének redukcionista értelmezése sugallja ―, hanem a modern gazdaságok hadiipar-függőségét jelenti.

Mi következik ebből? Először is szkeptikus állítások a gazdaságfejlődés kilátásait illetően. A koncentrált politikai hatalom számára a pusztítás tökéletesítése mindig, súlyos társadalmi problémák orvoslása viszont még válsághelyzetben sem feltétlenül prioritás. Az Egyesült Államok hadiipari költségvetése 2010-ben, az 1930-as éveket követő legsúlyosabb gazdasági válság közepette újabb rekordot ért el (több mint 700 milliárd dollárral), miközben az univerzális egészségbiztosításnak a politikai lobbik továbbra is keresztbe tesznek. A demokratikus ellensúly hiányában egyre inkább önjáró „védelmi” ipar saját expanzióját mind kifinomultabb módszerekkel ― nem utolsósorban intenzív médiapropagandával ― biztosítja. Az elmúlt évtizedek leghosszabb katonai konfliktusának, az afganisztáni háborúnak pl. legitim politikai célok, illetve világos katonai stratégia híján egyedüli funkciója a hadiipari megrendelések biztosítása, illetve a terror elleni háború propagandája.

Másodszor, a technikai fejlődés hadiipari alapjainak felismerése tovább rombolja a gondosan ápolt szabadpiaci mítoszokat. Ellentétben ez utóbbiakkal, az állami szerepvállalás nemhogy nem akadálya, hanem a hosszútávú és nagy technológiai ugrást jelentő innovációk szinte egyedüli forrásaként az alapja a gazdasági fejlődésnek.

Nehéz nem észrevenni a katonai-ipari komplexum rejtett iróniáját. A gazdasági válsághoz vezető folyamatok (jogszabályok manipulálása, törvényalkotás nyilvánosságának korlátozása, fogyasztóvédelem leépítése, stb.) rámutatattak a hatalmas veszteségeket felhalmozó, és a „piactól” állami mentőövvel megmentett pénzügyi szektor államfüggésére. A termelő ágazatok kapcsolata a hadiipar-alapú technológiai innovációval egy másfajta államfüggést bizonyít. A két szektor azonban megegyezik abban, hogy a priváthaszon költségeit a társadalom viseli. Kérdés, elképzelhető-e, hogy a közpénzek elsősorban ne a pusztítás iránti igényt kiszolgáló technológiák fejlesztésén keresztül katalizálják a gazdasági fejlődést.

Az Egyesült Államok katonai kiadásai a NATO-ban Törökország után a legmagasabbak, a költségvetés körülbelül 5%-át teszik ki. Ez a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet szerint hatszor akkora összeg, mint a következő országé, Kínáé. Ez tartja el a hatalmas hadi-ipari komplexumot, melynek egyre inkább részét képezik a zsoldos hadseregek is. Naomi Klein adatai szerint például az Irakban szolgáló amerikai katonák egyharmada már nem is az amerikai állami hadsereg kötelékében szolgál, hanem az állammal szerződött magáncégekében (Hallyburton, Blackwater, stb.). Az iraki foglyokkal kapcsolatos ismert túlkapások, kínzások nagy részét is ilyen szerződéses harcosok követték el. Az amerikai katonai vezetés és a katonai cégek között ’forgóajtó’ van: a szövetségi kormányzatba átlépő, majd oda visszalépő vállalatvezetők sokszor annak ellenére nem válnak meg részesedéseiktől a katonai cégekben, hogy erre kötelező jogi előírások vannak az Egyesült Államokban. Bryan Bender Boston Globe-beli cikke szerint 39 nyugdíjba vonuló tábornokból 34 az állammal szerződéses viszonyban álló hadiipari cégekhez ment tovább.

Kifejezetten érdekes William Hartung új könyve, melynek címe: Prophets of War: Lockheed Martin and the Making of the Military-Industrial Complex. (=A háború prófétái: A Lockheed Martin és a hadi-ipari komplexum létrejötte). A cég manapság évi körülbelül 29 milliárd USA dollárnyi megrendelést kap az amerikai kormányzattól, azaz minden tizedik dollárt, amit védelmi beszerzésekre költenek az amerikai adófizetők pénzéből. A Bush kormányzatban a cégcsoport adta a légierő néhány legbefolyásosabb pozícióját, nemzetbiztonsági főtanácsadó helyettest, a nukleáris fegyverek irányítóját, valamint a belbiztonsági minisztérium közbeszerzési vezetőjét. Ők mind a Lockheed Martintól jöttek. A cég tizenkétmillió dollárt költött a választásokon politikusok támogatására. Hartung adatai szerint ők a legnagyobb támogatói Buck McKeonnak, a Kongresszus Fegyveres Erők Bizottság elnökének, illetve Daniel Inouye-nak, aki az Elosztási Bizottságot vezeti a Szenátusban. Tehát az amerikai adófizetők pénzéből kapott szerződéseikből amerikai politikusok lobbi-erejét biztosítják be maguknak.

A hadiipari komplexum ismét kitűnő példa arra, hogy a tankönyvi versenypiac elméleti logikája a gyakorlatban egészen másképp fest.

(Ezt a blogbejegyzést Lakatos Zoltán szociológussal közösen írtam.)


Cimkék: USA, neoliberalizmus
Megosztás
1205 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

5. ricardo 2011-01-31 20:18:13
Kedves Zoltán,

részben ehhez kapcsolódik a legfrissebb posztom.

hocinesze.blog.hu/2011/01/31/szuperkapitalizmus />
Ha még nem olvastad volna a könyvet, akkor ajánlom! Ez neked tetszene.
4. Lakatos Zoltán 2011-01-31 18:46:46
bvr

A "kezdetek kezdete" nem pontos kifejezés. Ahogy a szöveg is fogalmaz, az ALAPKUTATÁSOK minőségileg más fejlesztések, mint az alkalmazás-tökéletesítések. Privát forrásokból inkább csak ez utóbbiakra futja.

"Illékony állítások": Egy blogbejegyzés formai/tartalmi korlátai ellenére a cikk rövid levezetést is tartalmaz, nem mellesleg pedig hivatkozásokat. Akit érdekel a téma, szerezze be az idézett munákat.

És igen, ÚGY kell érteni, de nem az ÖSSZES tudományos eredményre, hanem csak azokra, amelyek polgári alkalmazásokba átszivárogva ("spinoff") technológiai paradigmaváltást eredményeztek.
3. bvr 2011-01-30 20:34:11
Még egy kérdés: pl. az írás azt is állítja, hogy mondjuk az utóbbi 10 év jelentős számítástechnikai fejlesztéseit is a hadiipari megrendelések húzták (példaként a félvezetőtechnológia csíkszélesség-fejlődése, többmagos CPU, a GPU kialakulása, amiből épp most éljük át az "összecsapást" a hagyományos CPU területeivel (GPGPU - General-purpose computing on graphics processing units) , adattárolás, stb, stb) - vagy az állítás csak a kezdetek kezdetére vonatkozik?
2. bvr 2011-01-30 20:27:55
Hm...
Nehéz ezzel a bejegyzéssel vitatkozni, mert olyan "folyékony" állításokat tartalmaz, amiknél ugyan lehet sejteni az irányultságot (és háttérkoncepciót), de ahhoz túlságosan illékonyak hogy igazán konkrétan megfoghatóak legyenek.

Pl. rögtön ez az 1., meglehetősen impresszív állítás sem teljesen érthető számomra:

" A XIX. és a XX. században a gazdasági növekedést generáló technológiai invenciók szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazásokból származnak."

Ezt most akkor úgy kell érteni, hogy pl. a XIX-XX. század _tudományos_ eredményeire (amelyek aztán a technológiák épültek) is vonatkozik, hogy szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazások inspirálták?

* * *

Egyébként javasolnám a tudomány ún. "poszt-akadémikus" fázisáról szóló írások áttanulmányozását is (Magyarországon pl. Fehér Márta írt erről) - ez pont arról szól, hogy a nagyjából a 20. század közepétől hogyan kerül át a tudományos _alap_kutatás finanszírozása egyre inkább az állami szférától a nagy transznacionális vállalatokhoz (és ennek milyen lehetséges negatív következményei lehetnek)

1. akira 2011-01-30 18:58:22
Gratulálok, ragyogó írás. Ismét egy bizonyítéka annak, hogy nem a piaci magáncégek, hanem az állam és a "félállami" (magántulajdonú, de főként vagy szinte kizárólag állami megrendelésekből élő, az állami vezetőket/politikusokat üzletszerűen korrumpáló) vállalatok a mumusok, és nem a szabályozott piaci verseny.

Persze fentiektől teljesen független, valódi piacgazdaság is létezik.
« Előző 6    1 2 3 4    

Szóljon hozzá!

Blogleírás

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Pogátsa Zoltán

Cimkefelhő

Egyesült Királyság, , önkormányzatok, szociálpolitika, IMF, jegybank, infláció, Szlovákia, csehország, Olaszország, Szlovénia, Kína, KAP, Ausztria, költségvetés, foglalkoztatás, Németország, Orbán, Románia, Svájc, Offshore, USA, nagyvállalatok, Horvátország, Norvégia, adók, neoliberalizmus, bankrendszer, Izland, szocializmus, fenntarthatóság, EU, piac, Chile, Thatcher, élelmiszerárak, Lengyelország, eurózóna, Görögország, Északi Modell, Svédország, Írország, Finnország, D-Korea, romák, olaj, megszorítás, válság, nyugdíj, Barroso

Keresés

Blogértesítő - Pogátsa Zoltán

Iratkozzon fel az értesítőre és mi az új bejegyzésekről e-mail-t küldünk.

Kapcsolódó hírek az FN-ről

Hirdetés