FN Blog / Pogátsa Zoltán / Törzsek és ellenségképek
Nyomtatás Betűméret
Törzsek és ellenségképek 2011-02-13 15:10:07
Branding és kvázi politikai monopólium képzése a politikai piacon.

A múltkori bejegyzésünkben bemutattuk, hogy a branding és a kvázi monopolisztikus helyzet hogyan írja felül a gazdaságban a tökéletes piaci verseny Adam Smith-i és Hayeki hipotézisét. Most alkalmazzuk ugyanezt a gondolatmenetet a politikára.

Bár ebbe szinte soha nem gondolunk bele, a modern tömegdemokráciák parlamenti váltógazdasága tulajdonképpen szintén a tökéletes piaci modellre alapul. Óriási számossággal jelen van a kereslet (a választók), és elméletileg akárhány párt szintén megjelenhet a kínálati oldalon. Elméletben a belépési korlátok alacsonyak, a kilépés pedig lehetséges, ha kiszavazzuk a pártokat a parlamentből. Ahogy Adam Smith sugallja a kisvállalkozások esetén, ha egy termékre (esetünkben ideológiára, politikai irányra) igény jelentkezik a társadalomban, bármikor megjelenhetnek politikai vállalkozók, akik azt a piaci rést betöltik. Azaz senkinek a politikai igénye nem marad kielégítetlenül, viszont mindegyik irány csak a kereslet arányában jut képviselethez, befolyáshoz. Elméletben a rendszer kitűnően működik piaci alapon.

A valóságban azonban pontosan ugyanazokkal a problémákkal találjuk szembe magunkat, mint a kóla vagy a mobiltelefonok piacán. Tegyük most félre azt a problémát, hogy egyáltalán nem alacsonyak a belépési korlátok a politikai piacra, hiszen akár csak egy mobilszolgáltató esetén, itt is magas szinten kiépült rendszerre van szükség ahhoz, hogy egy új politikai irányzat megjelenjen a politikai piacon.

 Koncentráljunk inkább arra, hogy lehetséges-e a politikai verseny megkerülése? A valóságban azt látjuk, hogy könnyedszerrel. Nagyon nagy számú szereplő kifejezetten ritkán jelenik meg a demokráciák parlamentjében, amikor pedig mégis, azt kifejezetten károsnak tartjuk. A weimarizáció miatti félelmünkből adódóan szinte mindenhol 5% körüli belépési korlátot állítottunk fel a felaprózódás elkerülése végett. Ez pedig meggátolja a piacra frissen belépő, de még erőtlen márkák kiteljesedését.

Az is érdekes jelenség, hogy a legtöbb országban gyakorlatilag doinánsan kétpártrendszerre szűkül a politikai piac. Ez néha tényleges kétpártrendszert jelent, mint a magát a demokrácia hazájának tartó Egyesült Államokban, ahol teljesen lehetetlen újabb alternatíváknak a politikai piacra férkőzniük. (Rendszerüket védve azzal érvelnek, hogy náluk pártokon belül jelennek meg az alternatívák, ez viszont a párfinanszírozási rendszerük miatt lehetetlenül el.) Más országokban pedig kvázi kétpártendszer jön létre, ahol egy-egy nagy párt váltja egymást a hatalomban, esetleg koalíciós társakkal, de leginkább anélkül (pl. Németország, Egyesült Királyság). Ahol viszont tényleg nagy számú párt van a parlamentben, ott pedig a gyakorlatban a tartós blokkosodás, az „olajfa koalíciók” jelensége lép fel (pl. Olaszország, Izrael, Szlovákia).

A  leginkább kiüresítő folyamat azonban a politikai branding.  A tökéletes verseny esetén a párt azzal versenyez a piacon, hogy előremutató szakpolitikát ajánl, víziót ad, vagy egyértelmű válaszokat kínál az állampolgárokat közvetlenül érintő kérdésekre. A választók döntése tehát a jövőképek versengése. A politikai párt azonban nagyon hamar felfedezi pontosan ugyanazt a stratégiai lehetőséget, amit a sportcégek, a cigimárkák és az autógyártók. Ha ugyanis képes vagyok márkahűségre szoktatni a választókat, akkor nem szükséges előremutató ötletekkel előállnom a választási kampányban, sőt, semmifajta konkrét üzenettel sem, ami esetleg elriasztaná a potenciális szavazóimat. Ha úgy brandingelem maga, hogy én vagyok a „munkások” pártja, a „vallásosaké”, az „amerikai értékeké”, a „remény”, a „progresszió” vagy az „egyetlen demokratikus erő”, és ezzel magamhoz tudom kötni a szavazóimat, akkor innentől fogva könnyű dolgom van. Még jobb, ha ellenfelemet diszkreditálom, delegitimálom. „Nem demokrata”, „korrupt”, „múltja van”, „diktátor”, stb. Azaz az ellenfelem nem választható, én vagyok az egyetlen érvényes brand a piacon. Ilyen módszerekkel sokkal könnyebb választói hűséget kreálni középtávon, mint szakpolitikai üzenetekkel. Azaz az egyik versengő pártot a szavazók minél nagyobb blokkja számára brandhű monolitikus blokká kell felépíteni. A magyar tv-politológusok mélytudományos szakzsargonja ezt nevezi „törzsi logikának”, „árokásásnak” és „csatározásnak”.


A politikai brandinget nagy mértékben elősegítette a tömegmédia megjelenése. Nagy példányszámú újságokban, milliós olvasottságú internetes oldalakon, tévén és rádión keresztül sokkal könnyebben képes egy párt „catch-all”, mindenki szavazatait megszerezni akaró párttá válni. A modern tömegdemokráciák szakpolitikailag elsekélyesednek, miközben a háttérben egyre nagyobb nyitottságot mutatnak mindenfajta parciális, a közjóval szembemenő érdek figyelembe vételére a pártfinanszírozás háttércsatornáin keresztül. Kitűnő példát szolgáltatott erre Blair és Giddens „harmadik utas” forradalma. A Munkáspártnak és a Demokratáknak hagyományosan az adóemelés és az abból finanszírozott állami jóléti szolgáltatások voltak a programja. A harmadik út ezt feladta a „progresszió” brandje érdekében, azzal az érveléssel alátámasztva, hogy a forrásokat először elő kell teremteni az újraelosztáshoz, ehhez pedig először támogatni kell a gazdaságot. Ezzel pedig a baloldali pártok képesek voltak leváltani hagyományos bázisukat, a kopottas és szegényes szakszervezeteket új támogatóikra, a földközi tengeri yachtokkal és fényes partykkal rendelkező érdekkijárókra, a cégekre és nagyvállalkozókra.

 


Cimkék: piac, USA
Megosztás
8 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

11. kp 2011-03-02 21:32:46
Nagyságrendileg egyetértek, de annyit hozzátennék, hogy - noha a tömegmédia agymosó szerepét is lehetetlen túlbecsülni - a legfontosabb "rootcause' nem került kifejtésre. Ez pedig a megoldandó problémák nagy száma és komplexitása --> a lehetséges megoldások még nagyobb száma és általában nem kisebb komplexitása valamit a választók többségének az informáltsága, intelligenciája és érdeklődése közötti szakadék. A demokrácia (mint rendszer) nem erre lett kitalálva.* Hasonlítsd össze mondjuk Athént (klasszikus példa, ha demokrácia) meg a mai Magyarországot. Athénban nagyságrendekkel kevesebb és egyszerűbb kérdésben kellett egy sokkal kisebb és válogatottabb társaságnak döntenie (és még igy is tudtak időnkét hibázni). Szerinted egy korrekt szakmai alapon lefolytatott vitát (mondjuk az adórendszerről, de lehetne sorolni a tételeket) a választók hány ezreléke kísérne figyelemmel és ezeknek hány ezreléke értené meg tényleg? A pártok azért sem (meg másért sem, ld irás) fárasztják magukat ilyenekkel, mert minek. Aki megnyerte a 2 millió teljesen, félig, vagy funkcionálisan analfabéta szavazókat, annak megvan a többsége. Azoknak meg néha még a jelenlegi színvonal is sok. Nyilvánvaló, hogy a műveltségi cenzus és a virilizmus valami keverékének a bevezetése lehetne a megoldás (diktatúra általában elfajul, túl rizikós) de az is nyilvánvaló, hogy itt és most ez lehetetlen...

*Kézenfekvő ellenvetést megelőzendő: nem tudom feltűnt-e, hogy ahol látszólag jól működik a demokrácia, azok az országok:
- sokkal jobb minőségű lakossággal rendelkeznek a többihez képest
és/vagy
- a pillanatnyi erőviszonyok alapján mással tudják megfizettetni a saját tökéletlenségük árát (is)
10. régen én is voltam 2011-02-22 21:29:32
na, csak sikerült a "külön írandó"-t egybeírnom.
9. régen én is voltam 2011-02-22 21:23:20
Szerintem nagyon jók ezek a pogi írások, ez utóbbi egészen fontos. Az a gyanúm, hogy "harmadik út" = különírandó. De "harmadikutas", mint jelző, már egybe, mert a "harmadik utas" az egy olyan valaki, aki öttel ül előrébb, mint a "nyolcadik utas: a halál"
8. KM 2011-02-15 18:38:52
A kommentek mintha elmentek volna a post lényegi megállapításai mellett. A modern kapitalizmust és tömegdemokráciát idealizálók bizony smithi módon fogják fel azokat, mert ha beismernék, hogy a nagyvállalatok és az elitek irányítanak, be kellene ismerni, hogy nem úr sem a fogyasztó, sem a választó. Ezek a rendszerek nem hatékonyak, igazságtalanok, és ezért radikális változtatást igényelnének.
7. Kenguru 2011-02-14 17:11:44
Azért a Labour leválását a szakszervezetekről a magam részéről nem tartanám rossz lépésnek.

A Thatcher-i reformok pont azért voltak szükségesek és fájdalmasak, mert egy óriási fenntarthatalan rendszert kellett felszámolni, amit a szakszervezetek lobbiztak ki.

A brit szakszervezetek sok esetben épp olyan csak a saját rövidtávú(!) érdekeiket néző lobbicsoportként viselkedtek mint mondjuk egy hadiipari beszállító.

És a vezetőiknek is sok esetben hasonló nagy jachtjaik voltak.
Lasd idehaza a pl a Gaskó jelenséget.

A 60-as 70-es években sorra mentek csődbe az angol bányák, autógyárak.
Mi volt erre a megoldás? Államosítás.
Csakhogy így a sikeres vállalatok fizették a veszteségesek hibáiért, ami nem egy fenntartható modell.
6. bvr 2011-02-14 15:14:32
Kedves Zolán!

Hát én valahogy nem olyan politológia-könyveket olvastam, ahol a tökéletes piac modelljével dolgoztak volna, továbbá a megegyzésem arra vonatkozott, hogy szerintem a szövegből úgy tűnik, mitha ezzel Te is egyetértenél (és csak utána kezded cáfolni), de részemről mindegy, csak gondoltam jelzem :)

Továbbra is tartom, hogy Németország semmiképp sem tekinthető még qvázi-kétpártrendszernek sem - de hát erről akkor nem fogjuk meggyőzni egymást :)
(csak jelzem (nem feltétlen számodra), hogy ha valaki akárcsak a CDU-CSU párost mondjuk a Fidesz-KDMP analógiájára képzeli el, önmagában már ezzel nagyon távol áll az igazságtól (a CSU tulajdonképpen egy Bajorországban rendkívül erős regionális párt), az SPD és a Die Linke-ről már nem is beszélve, és akkor még a Zöldek és az FDP még említést sem kapott)

Gondoltam ezt is csak jelzem - nem hiszem hogy egy Németországgal valamennyit is foglalkozó politiai szakértő egyetértene a "kvázi-kétpártrendszer" megnevezéssel - de hátha idetéved egy ilyen valaki a blogra, és akkor majd meglátjuk, hogy vélekedik! :)

Üdv,

V
    1 2    Következő 6 »

Szóljon hozzá!

Blogleírás

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Pogátsa Zoltán

Cimkefelhő

Egyesült Királyság, , önkormányzatok, szociálpolitika, IMF, jegybank, infláció, Szlovákia, csehország, Olaszország, Szlovénia, Kína, Ausztria, KAP, költségvetés, Németország, Orbán, foglalkoztatás, Románia, Svájc, Offshore, USA, nagyvállalatok, Horvátország, Norvégia, adók, neoliberalizmus, bankrendszer, Izland, szocializmus, fenntarthatóság, EU, piac, Thatcher, Chile, élelmiszerárak, Lengyelország, eurózóna, Görögország, Északi Modell, Svédország, Írország, Finnország, D-Korea, romák, olaj, megszorítás, válság, nyugdíj, Barroso

Keresés

Blogértesítő - Pogátsa Zoltán

Iratkozzon fel az értesítőre és mi az új bejegyzésekről e-mail-t küldünk.

Kapcsolódó hírek az FN-ről

Hirdetés