FN Blog / Pogátsa Zoltán / 1929-2008
Nyomtatás Betűméret
1929-2008 2011-09-25 13:25:49
Mekkora válságban vagyunk? Nagyobban, mint a Nagy Gazdasági Világválság óta bármikor.

 


A 2008-ban kezdődött globális pénzügyi és gazdasági válsággal kapcsolatban egyre gyakrabban felmerül a kérdés, hogy az valóban rendszerszintű változáshoz vezet-e majd, avagy beilleszkedik-e a kapitalizmus rendszeres válság – konjunktúra -- válság ciklusaiba? (Ez utóbbiból Barry és Eichengreen több mint százat azonosított csak a második világháború óta! ) A kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk időben.

A kapitalizmus első igazán mély összeomlását ismert módon az 1929-es Nagy Gazdasági Világválság hozta. Mértékét tekintve azért érezzük kiemelkedőnek, mert nagyságrendileg két számjegyű visszaesést okozott a foglalkoztatásban és a kibocsátásban. A krízisre a rendszer a keynesiánus gazdaságpolitika legitimálásával válaszolt: pár évtizedre, a hetvenes évekig elfogadta, hogy a magángazdaság nem képes az önkorrekcióra, az államnak szerepe van a kereslet visszapumpálásában értelmes gazdasági beruházásokkal. (A keynesiánizmus persze mindig is egyfajta konstipált marxizmus volt. Üvölt benne egy önellentmondás: amennyiben az állam képes értelmes befektetéseket eszközölni recessziós időszakban, nem kellene ezeket azon kívül is bevezetnie? Ha ugyanis egy szűk keresztmetszet megszüntetésével recessziós időszakban képesek vagyunk egy gazdasági térség vagy szektor potenciáljának felszabadítására, és tisztában vagyunk azzal, hogy az idő pénz, nem lenne-e akkor racionális akkor ezt gazdasági ciklustól is függetlenül megcselekednie az államnak adóbevételekből? Azaz nincs-e akkor az államnak állandó érdemi szerepe a gazdaság működtetésében? A brit és később a nemzetközi elithez tartozó, homoszexuális Keynes ezt a kérdést soha nem tehette fel intellektuális őszinteséggel. Az angolszász kultúrkörben ezzel a gondolatmenettel kiírta volna magát az establishmentből, mint ahogy a munkáspárt akkori fő ideológusa, Harold Laski meg is tette azt. Keynes nemzetközi tekintélye ezt nem viselte volna el.)

A Roosevelt által elindított keynesiánus programokról mind  a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy sikeresek voltak-e. Ennek fő oka, hogy nagyon hamar elindult a világgazdaságban a felkészülés a második világháborúra, és mint ismeretes a hadiipari megrendelések mindig komoly húzóerőt jelentenek a gazdaság szereplői számára (főleg ha később nem a saját, hanem más országok területén vetik be a fegyvereket). Kevesen tudják, hogy az amerikai gazdaságot a második világháborúban gyakorlatilag hadi tervgazdasággá állították át. Ami addig polgári termelés volt, az Pearl Harbour után háborús célokat szolgált, méghozzá a kormányzat tervei szerint. A nagyvállalatok először profitálni akartak az állam kénytelen megrendelésein, ekkor a kormányzat az árfixálás hallatlan eszközéhez nyúlt. Hasonló folyamatok zajlottak az Egyesült Királyságban is. A tervezéses rendszer megdöbbentően sikeresnek bizonyult a magát totálisan piacinak felfogó angolszász világban. Egyrészt letermelte a Hitler és Japán  ellen szükséges irdatlan mennyiségű  fegyvert, másrészt közben gazdasági fellendülést okozott.

A második világháború után kialakultak a jóléti államok. Ennek fő oka a Gazdasági Világválságra adott reakció, a munkásságnak a világháború alatt tett ígéretek és a Szovjetunió konkurenciája voltak. A német Sozialmarktwirtschaft a Wirtschaftswunderhez vezetett. A brit jóléti állam olyan sikeres volt, hogy a hatvanas években a miniszterelnökük már azt mondhatta az angoloknak: „még sosem éltetek ilyen jól!”. Az etatista jóléti állam időszakát a franciák a „dicsőséges harminc év”-nek nevezik. A skandináv jóléti államok mind a mai napig properálnak, és gyakorlatilag egyedüliként maradtak talpon a jelenlegi válság után is.

A hetvenes években azonban öt sokk is megrázta a kapitalista világgazdaságot. Ezek közül ismertebb a két olajválság, és az, hogy az Egyesült Államok felmondta az aranystandardot. Ami kevésbé köztudott, hogy a vietnámi háború következtében az USA olyannyira eladósodott, hogy radikális gazdasági intézkedéseket kellett bevezetni, többek között bér- és (ismét csak!) árbefagyasztást. Ezt hívjuk Nixon sokknak. Szintén kevésbé ismert, hogy a FED elnökké választott Paul Volcker a szegényebbeket jobban sújtó munkanélküliség enyhítésével szemben a gazdagabbakat károsító infláció ellen vette fel a küzdelmet. 15% környékére húzta fel az amerikai irányadó kamatrátát, ezzel újabb válságba sodorva a világgazdaságot. Ezt hívja a gazdaságtörténet Volcker sokknak.

Az öt sokk eredményeképpen a kapitalizmus jelenős válságjegyeket mutatott. A Hayek által vezetett és a nagyvállalati szektor által szponzorált Mont Pelerin Társaság ekkora már kidolgozott ideológiával várta az alkalmat, hogy elhitesse a szavazókkal: harminc év jóléti gazdasága bukott meg. A neoliberalizmusnak az államszocialista tervutasításos rendszerre kidolgozott kritikáját hirtelen a neoliberálisok ráhúzták az attól igen eltérő jóléti rendszerekre is. Komikusan fogalmazva nem voltak képesek különbséget tenni a gulág és a diákhitel között.  Sikerrel hitették el a választóknak a jóléti rendszerekben meggazdagodott középrétegeivel, hogy jobban járnak, ha felmondják a társadalmi szolidaritást, adócsökkentésekkel és az állam visszaszorításával több pénzt tartanak meg maguknak. Az első neoliberális puccs még erőszakkal történt Chilében, ám nem sokkal később a szavazók demokratikus körülmények közt is hatalomra juttatták Margaret Thatchert, Ronald Reagant, majd nyomukban számos további neoliberális politikust. A kilencvenes évektől a demokratikus baloldal is kapitulált a neoliberális hullámnak Anthony Giddens, Tony Blair, Bill Clinton és Gerhard Schröder vezetésével. Beállt az a rendszer, ahol egy jobb és egy baloldali mainstream neoliberális párt váltakozása adja a nyugati demokráciák kiüresedett választási lehetőségét.

A neoliberális válasz a kapitalizmus válságára máig ható következményekkel járt. A nagyvállalati szektor felismerte, hogy túltermelésének piacot kell találnia akkor is, ha az emberek nem hajlandóak vagy nem képesek többet venni. Több megoldás bontakozott ki. Egyrészt csúcsrajáratták a reklámipart, amivel a mediatizált fogyasztót beszippantották a fogyasztói társadalom világába. Az emberi kapcsolatok örömét felváltotta a fogyasztás öröme. Másrészt a világ újabb területeit kapcsolták be a globális kapitalizmusba (Kelet-Európa, Oroszország, Kína, harmadik világ), a maguk sok száz millió új fogyasztójával. Harmadrészt a hitelkártyák, a jelzáloghitelek és a nemzetgazdasági deficitfinanszírozás időszakában óriási adósságállományt halmoztak fel a családok, a vállalkozások és az államok. Negyedrészt a globális kapitalizmus eddig sosem látott mértékben kizsákmányolta a természet erőforrásait (foszilis energiahordozók, nyersanyagok kimerítése, motorizáció urbanizáció, környezetszennyezések, fajpusztulás, klímaváltozás), anélkül, hogy ezeket az externáliákat kénytelen lett volna megfizetni. Ötödrészt pedig az adórendszer folyamatos átalakításával (alacsony és egykulcsos adók, vállalati adókedvezmények, állami támogatások, közbeszerzési korrupció, offshore) a neoliberalizmus a szegényektől a gazdagok felé áramoltatta az erőforrásokat.

Nos, ez a neoliberális hullám érkezett most el végső kríziséhez. A földrajzi terjeszkedés lehetőségei kifulladtak: ha már alig van olyan ország, amelyik ne lenne a globális kapitalizmus része. A természeti erőforrások lehasználása is kritikus szintet ért el.  Az adósság kérdése maga a jelenlegi válság központi eleme. Az adósságállományok olyan kritikus szintre emelkedtek, hogy újrafinanszírozásuk már csak igen magas kamatráta mellett történik, és ez minden eddiginél súlyosabb helyzetbe sodorta Görögországot, Írországot, Portugáliát, Olaszországot, Spanyolországot, az Egyesült Királyságot, az eurozónát és az Egyesült Államokat.

2008-ban, a válság első időszakában igen pontos diagnózisok láttak napvilágot annak természetéről. Azóta azonban csupa bátortalan, a nagy kérdéseket bolygatni nem akaró válaszok születtek, amelyek átmeneti sikerekhez vezettek. A kormányzatok ismét felismerték a keynesiánizmus előnyeit, és hatalmas pénzeket pumpáltak mind költségvetési, mind monetáris oldalon a gazdaságba Amerikától Németországon át Lengyelországig. Egyesek már elhitették magukkal, hogy megúsztuk nagyobb baj nélkül. A nagyvállalatok vezetői megint óriási prémiumokat fizettek maguknak. Mindez azonban egy munkahelyeket nem teremtő mesterséges növekedésre volt elég. Mindeközben pedig tovább rontotta az államok adósságpozícióit. Mindenki számára világos, hogy ennek a politikának rövid távon véget kell vetni. Ez azonban a kereslet igen drámai visszaeséséhez vezet majd, ami egyértelműen a W alakúként emlegetett válság második V-jét jelenti majd.

Mindez azt jelenti tehát, hogy minden eddiginél súlyosabb válságához érkezett a globális kapitalizmus. A valódi megoldást ma már nem lehet rendszeren belüli (parametrikus), csakis a rendszer logikájának és intézményeinek radikális átalakításában (paradigmatikus). Mivel a környezeti, gazdasági és társadalmi szempontból is fenntartható, egalitárius és érdemileg demokratikus társadalmi rendet csak a skandináv jóléti államok voltak képesek fenntartani, ezért egészen világos, hogy a megoldást is ebben az irányban kell keresni. Ilyenkor a mainstream érvelés azt veti ellen, hogy az egy specifikus értékrendszer eredménye lenne, illetve gazdag országokként megengedhetik maguknak. Maguk a skandinávok mindkét felvetésre ugyanazt válaszolják: nem volt mindig ilyen az ő rendszerük sem, kemény küzdelmek árán építették azt ki, és  pont azért lettek gazdagok, mert sikerült egy olyan társadalmat létrehozni, amely befektet az egyénbe és a demokratikus vitákra felkészült, képzett és  vagyoni biztonsággal rendelkező polgárrá teszi őt.

                A világ többi részén azt látjuk, hogy a bal- és jobboldali neoliberális főáramú politikai pártokat befolyása alá vonta a nagyvállalati szektor (ezt hívja az angolszász irodalom „captured state”-nek, elfoglalt államnak). A piaci fundamentalizmus hirdetett logikájával („a piaci mindenható”) szemben a valóságban a pártfinanszírozás csapdáján keresztül a politikai rendszerek, az állam a nagyvállalati szektor fogjaivá válnak. A választók évtizedek óta úgy büntetik kormányváltással az egyik alternatívát, hogy valójában aztán a másik is folytatja ugyanazt. A felső társadalmi osztályok által ellenőrzött mainstream pártok tovább igyekeznek erősíteni a szegényebbek, a természet, a jövő generációk, a harmadik világ kizsákmányolását, miközben a kiüresedő nyugati demokráciák egyre jobban hasonlítani kezdenek a feltörekvő harmadik világbeli áldemokráciákra. Mindez azonban az eddigi recept,  ennyi évtized után nem folytatható. A kétpárti váltógazdaság nem hoz érdemi változást, a szavazók pedig a jobboldali szélsőség felé menekülnek, amely etnicizálja a valójában gazdasági problémákat (arabok, feketék, hispánok, cigányok, menekültek).

Itt tartunk.


Cimkék: neoliberalizmus, USA
Megosztás
80 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

22. Géza 2011-09-30 12:29:21
sipmester: Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?
Szerinted miért importál az USA? Azért, mert neki már nincs elég gazdaságosan kitermelhető készlete!
Vagy amikor az USA-ban a 70-es években(tehát az USA kitermelésének csúcsán) az olajválság során olyan súlyos korlátozásokat vezettek be, hogy kilométeres sorok álltak a benzinkutaknál, és minden másnap lehetett csak tankolni.
Az öbölháború és az Iraki háború mond neked valamit?
Burkoltan mindkettő az olajért folyt.
21. sipmester 2011-09-29 18:05:10
azért mert usa olajimportőrré vált, nem azt jelenti,h fogyóban van neki. csak jobban megéri másoktól megvenni, mint a sajátját felhasználni.

amúgy jó a cikk, bár el tudnám képzelni tripla ilyen hosszan (persze nem blog formátumban)
20. Noti 2011-09-28 20:07:24
nagyobb baj, hogy a "megoldása" sem lesz más, mint a '29-es válságé volt. ha a fél világ leég, utána megint van hova fejlődni...
18. Lajos Tamas 2011-09-28 12:08:41
Géza: Nem az Ön által említett 7 milliárd fő jelent potenciális fogyasztóréteget, mert ebben az esetben igaza lenne! A túltermeléssel érintett terület, és létszám ennek töredéke! A nagy többség számára ( afrika nagy része, kina stb, lakói nem jelentenek jelenleg aktív piacot, ami természetesen nem zárja ki hogy a jövőben azok legyenek. Változatlanul úgy gondolom ezek alapján, hogy mégis túltermelésről, és mesterségesen , hitel segítségével kreált értékesítésről van szó. A marketing számos ilyen " értékesítést " segítő módszert ismer!
17. Marton 2011-09-28 05:59:28
Semmijen kapitalizmusrol nincs itt szo. A kapitalizmusban az osszes amerikai nagybank becsukott volna, Fannie Mae es Freddy Mac csodbe ment volna az AIG es hasonlokkal egyutt. Ehelyett az allam (vagyis az adofizetok) finanszirozzak a megbukott bankokat.

A vilaggazdasagban eveken keresztul az oriascegek es az allam osszeolvadasa volt folyamatban. Mivel onnan kapjak a politikusok a penzt a valasztasokra. Ez inkabb fasizmus mint kapitalizmus. Ha volt is leberalizacio az csak olyan korokben ami az oriascegeknek es nem pedig a kisvallalatoknak kedvezett.

A cikk teljesen ertelmetlen.
    1 2 3 4    Következő 6 »

Szóljon hozzá!

Blogleírás

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Pogátsa Zoltán

Cimkefelhő

Egyesült Királyság, , önkormányzatok, szociálpolitika, IMF, jegybank, infláció, Szlovákia, csehország, Olaszország, Szlovénia, Kína, Ausztria, KAP, költségvetés, Németország, Orbán, foglalkoztatás, Románia, Svájc, Offshore, USA, nagyvállalatok, Horvátország, Norvégia, adók, neoliberalizmus, bankrendszer, Izland, szocializmus, fenntarthatóság, EU, piac, Thatcher, Chile, élelmiszerárak, Lengyelország, eurózóna, Görögország, Északi Modell, Svédország, Írország, Finnország, D-Korea, romák, olaj, megszorítás, válság, nyugdíj, Barroso

Keresés

Blogértesítő - Pogátsa Zoltán

Iratkozzon fel az értesítőre és mi az új bejegyzésekről e-mail-t küldünk.

Kapcsolódó hírek az FN-ről

Hirdetés