Svédország után Norvégia az Északi Modell másik mintaországa.
(Javaslom kedves olvasómnak, hogy
először a Svédországról szóló bejegyzést olvassa végig.)

Norvégiára mint modell országra
könnyű legyinteni, hogy hiszen nekik annyi olajuk van, könnyű nekik. Míg
nyilvánvalóan előnyös, ha egy ország természeti kincsekben gazdag, koránt sem
automatikus a siker. A norvégok állandó ellenpéldája Nigéria, ahol a szintén
hatalmas olajkincs ellenére évtizedek óta polgárháború dúl. De felhozható lenne
Szaud-Arábia is, ahol egyetlen kiterjesztett család kezében összpontosul az
olajvagyon, a társadalmi fejlődés pedig igen kétséges. Azaz a természeti
kincsek áldása csak akkor mutatkozik meg, ha megfelelően szervezett
társadalomban érezteti hatását. És még akkor is igen nehéz élni vele. A
szakirodalom ismeri az úgynevezett holland betegség ellenpéldáját, amikor is a
hetvenes években a hollandok az északi tengeri gázlelőhelyeik feltárásakor
akkora boomot éltek meg a gáziparban, hogy az gyakorlatilag minden más szektort
kiárazott. Azaz nagyon óvatosan és fokozatosan lehet csak élni a norvég gáz és
olajvagyonnal is, nehogy tönkretegye a gazdaság többi részét. Ennek megfelelően
a norvégok állami kézben tartották a kitermelést, és a bevételek nagy részét
nem is költik el azonnal, hanem egy, az olaj utáni generációk számára
létrehozott alap befekteti azt világszerte. Norvégia nem csak fosszilis
természeti kincsekkel rendelkezik, hanem ásványi anyagokkal is. A hazai
áramárak pedig a hatalmas vízerőműpark miatt rendkívül alacsonyak.
A bérpolitika szempontjából
Norvégia sokkal jobban megőrizte az eredeti északi modell központosított
jellegét, mint Svédország. Ennek az az oka, hogy Svédországban az 1970-es években
született egy terv arra, hogy a munkaadók szép fokozatosan átadják a vállalatok
tulajdonjogának mind nagyobb részét a szakszervezeteknek, és így a folyamat
végén megvalósul valamifajta kollektív, de legalább is vegyes tulajdonú
gazdaság. Amikor a kormány a tervezet mögé állt, a svéd munkaadók bezárták központi
egyeztető irodájukat, és a béralku ágazati illetve vállalati szintre
decentralizálódott. Norvégiában azonban mind a mai napig megmaradt központi
szinten.
Az északi modell lényege, hogy a világgazdaság termelési
láncaiban a magasabb hozzáadott értékű munkahelyek felé versenyez, nem pedig
lefelé, az alacsony hozzáadott értékű, és ezért alacsony bérezésű munkák felé.
(Ez utóbbit teszi a kelet-európai modell, de az utóbbi időszakban a németek
is.) Azaz ezek az 5-10 milliós kis országok folyamatosan képesek arra, hogy a
hétmilliárd fős világgazdaság legjobb munkahelyeiből vegyék ki a részüket.
Hogyan érik ezt el? Azzal, hogy a legalacsonyabb hozzáadott értékű
munkahelyeiket folyamatosan megszüntetik, és helyette magasabb és magasabb
hozzáadott értékűeket hoznak létre, miközben fenntartják a magas
foglalkoztatást.
A folyamatos bérpolitika központi eleme a
béralku, amelyet a kormány által facilitált tárgyalásokon kötnek egymással a
munkaadók és a munkavállalókat képviselő szakszervezetek. A megegyezések általában két éves ciklusokra
szólnak, és komoly szakpolitikai előkészítés és utánkövetés segíti őket. A
norvég statisztikai hivatal egyéb más szervezetekkel és kutatókkal
konzorciumban folyamatosan méri a norvég iparágak termelékenységét és
bérszínvonalát nemzetközi összehasonlításban is. A konzorcium által készített „technikai
keretszámítások” mindenki számára elfogadott kiindulópontot jelentenek.A
béralku folyamán az egyes iparágakban a termelékenységnek megfelelő mértékben
növelik a béreket, relatíve részletesen lebontva azt egyes munkaerőkategóriákra
ágazatonként. Az egyes kategóriák egyezményes béreit aztán az összes cég
betartja, hiszen a termelékenység növekedésének megfelelően reálisan voltak
megállapítva.
Az északi országokban nincs
törvényileg megállapított minimálbér, de éppen a bérmegállapodásoknak
köszönhetően a legalacsonyabb bérkategóriákban is létrejön egy de facto „bérpadló”.
Mivel az egész modell folyamatosan a minél magasabb hozzáadott érték/bér felé
tart, ezért a megélhetési költségek is magasak lesznek. Ebből adódóan a
legalacsonyabb bérkategória is valójában sokkal magasabb bérezésű, mint ami egy
tisztán „piaci” rendszerben létrejönne, ha lefelé nyitott lenne a bértábla.
Azaz a valóságban az északi országokban a legalacsonyabb béreket a magasabb
bérekből keresztfinanszírozzák. Ennek egyik eredménye, hogy relatíve alacsonyak
maradnak a társadalmi különbségek. A második eredmény pedig az, hogy az északi
országokban fennmaradnak az alacsonyabb hozzáadott értékű munkahelyek is.
Svédországban ezeket szinte teljes egészében a helyiek végzik, Norvégiában
valamivel nagyobb arányban hódították már el ezeket a munkahelyeket a
külföldiek. (Mindenekelőtt a lengyelek és a pakisztániak. A menekültként érkező
szomáliaiak között igen magas a munkanélküliség.) Ezek az alacsony hozzáadott
értékű munkahelyek leginkább a szolgáltatószektorhoz kapcsolódnak, és a helyi
építőiparhoz. A norvég világcégek a legalacsonyabb hozzáadott értékű gyártó és
összeállító tevékenységüket ugyanúgy kinyomták máshová, mint a többi
tranznacionális vállalat. (Példa erre az egykor meghatározó norvég hajógyártás,
amely a magas hozzáadott értékű tervezést és design-t megtartva a többit
kihelyezte Szingapúrba és Koreába.) Azaz a modellnek az is része, hogy ha egy
vállalat a skandináv bérpadló mellett képtelen nyereséget termelni, akkor ha
kkv, csődbe kell mennie, ha nagyobb vállalat, akkor a legalacsonyabb
munkahelyeket külföldre kell vinnie. A bérpadló környékén és afelett lévő munkahelyeket
azonban nincs érdekükben elvinni, mert a magas bizalomra alapuló, magas tudású
jóléti állami környezet miatt többet ér őket a hazai gazdaságban tartani.
Gyakorlatilag
konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy hozzáadott értékben lefelé versenyezni
nem érdemes. Lefelé gyakorlatilag a világ bármely országa képes mozdulni, ezért
az ilyen előny csak átmeneti lehet, és az is negatív hatással van az
életszínvonalra. Ráadásul a bérpadló átlukadása az egész bértáblát lefelé
húzza. A csökkenő bérek pedig csökkentik a keresleti multiplikátor hatást, azaz
a foglalkoztatás is radikálisan csökken. Gyakorlatilag ez történik Kelet-Európában,
Németországban, vagy az angolszász világban.
Érdekes
kérdés, hogy a három megállapodó felet mi teszi érdekeltté a részvételben. A
szakszervezetek érdekeltsége az, hogy minél magasabb béreket érjenek el
tagjaiknak, ezzel növelve elismertségüket. A tagok bérük másfél százalékát
fizetik be szakszervezeti tagdíjként, ami nemzetközi összehasonlításban
magasnak számít. A szakszervezeti tagság részben az eredményes béralkuknak
köszönhetően magas. Részben pedig azért, mert a munkanélküli biztosítást is ők
kezelik, az állam csak kiegészíti azt. Fontos azt is megjegyezni, hogy a
szakszervezetek számítanak a baloldali pártok legnagyobb kampánytámogatóinak,
ezzel ellensúlyozva a munkaadók által a jobboldalnak nyújtott összegeket. (A
meghatározó szakszervezeti szövetség és a munkáspárt tízemeletes épületei
egymás mellett állnak Oslo belvárosában.) A munkaadóknak azért áll érdekében a
részvétel, mert ha nem tennék, nagyon komoly sztrájktevékenységgel találnák
magukat szemben, mint ahogy találták is a második világháború előtt. Azaz az
együttműködő munkavállalók az a fő motiváció, amiért a munkaadók érdekeltek a
megállapodásban. Márpedig ez igen fontos érték, amit az is mutat, hogy a
szakszervezetek és a munkaadók között helyben is, és központi szinten is igen
jó a viszony. (Svédországban némileg konfrontatívabb a hangnem.) Amelyik
munkavállaló nem tartja be a megállapodást, azzal a részt vevő munkaadók sem
kötnek üzletet. Végezetül a kormányzat számára a megállapodás fő előnye a magas
hozzáadott érték / bérek / foglalkoztatás mellett a kiszámítható béremelkedés.
Ez konjunktúra időszakban is hatalmas előny, de recesszióban válik igazán komoly
előnnyé: sokkal kiszámíthatóbb a bérmoderáció, ezért gyorsabban és
biztonságosabbak alkalmazkodhat a gazdaság egésze.
Természetesen
a modellt az teszi lehetségessé, hogy a bértábla tetején egyfolytában egyre
magasabb hozzáadott értéket érnek el. Ennek alapja pedig a kitűnő közoktatási,
felsőoktatási és átképzési rendszer. (Érdekesség: a norvég iskolákban 13 éves
korig csak szöveges értékelés van.) A magasabb hozzáadott értéken kifizetett
bérek pedig akkora keresletet teremtenek multiplikátor hatásuk által az
alacsonyabb szintek felé, hogy kiterjedt szolgáltató szektort és állami szektort
(tanárok, vidékfejlesztők, szociális munkások, stb.) képesek eltartani.
Mindebből adódóan a foglalkoztatási szint magas. A munkanélküliségi ráta pedig
alacsony, mivel aktív munkaerőpiaci stratégiával igyekeznek rásegíteni a
munkanélkülivé válók újbóli elhelyezésre. A cégek relatíve könnyen tudnak
elbocsájtani és újra felvenni munkavállalókat, illetve fizetés nélküli szabadságra
küldeni őket, mert az állampolgárokat biztonságban tartja a jóléti állam. A
munkanélkülieknek két évig jár a megelőző munkabérnél alig alacsonyabb
munkanélküli segély. A legtöbbjük azonban sokkal hamarabb elhelyezkedik, hiszen
munkahelyek ténylegesen állnak rendelkezésre. A munkanélkülinek az előző
munkahelyénél alacsonyabb ajánlatot is el kell fogadnia. A munkaerő központok
olyannyira pontos információkkal rendelkeznek a munkaerőpiacról, hogy a két
évnyi periódus lehetőséget ad arra, hogy adott esetben átképzésekkel segítsék
foglalatossághoz az álláskeresőket.
Természetesen
érdekes kérdés az is, hogy a kiterjedt jóléti állam nem képez-e ellenmotivációt
a munkavállalásra. Ebből a szempontból a szociális és gyermektámogatások összege
a lényeges. Norvégiában valóban meg lehet élni egy alapszinten ezekből.
(Magyarországon nem. A „generózus” magyar jóléti államon való élősködés
körülbelül húszezer forint per főt jelent. Ez maximum nyomorgáshoz elég.) Ennek
ellenére a norvégok többsége mégis munkát keres, ami a magas foglalkoztatási és
az alacsony munkanélküliségi mutatókból is kiolvasható. Miért van ez?
Elsősorban azért, mert a legalacsonyabb bérezésű munkák is jóval magasabb
bevételt jelentenek, mint az éppen kielégítő szintű jóléti támogatások. Azaz
anyagilag is megéri elhelyezkedni. Természetesen ez azért lehetséges, mert a
norvég bértábla magasabban kezdődik. Azaz a pontosan a hozzáadott érték emelése
és a bérpadló teszi lehetővé, hogy a munkába állásra megfelelő motiváció legyen
a jóléti rendszerben való maradáshoz képest.
Természetesen
a jóléti állam és az adórendszer összes elemét folyamatosan monitorozzák,
elemzik, éveken át tartó viták folynak róluk. Nagy kultusza van a bizonyítékokra
és adatokra alapozott (=evidence based) szakpolitika-alkotásnak. Gyakran
neveznek ki független „királyi bizottságokat”,
amelyek hosszú időn keresztül vizsgálnak egy kérdést, majd jelentést
készítenek. A vitás kérdéseket konferenciákon, újságcikkekben és tévévitákban
társadalmasítják. A törvénymódosítások előtt előzetes hatástanulmányokat
készítenek. A szakszervezeteknek, munkaadóknak és a pártoknak is komoly
kutatóapparátusok vannak, amelyekhez kutatóintézetek, egyetemi tanszékek és
think tankek társulnak. Nagy hangsúlyt fektetnek az intézményi stabilitásra:
intézmények és intézkedések a legtöbbször évtizedekig fennmaradnak, mielőtt
hozzájuk nyúlnának. És természetesen a kiterjedt jóléti állam magas is igen
komoly foglalkoztató. Kifejezetten hangsúlyos a szerepe a női munkavállalók
körében, illetve részmunkaidős
foglalkoztatásban.
Az északi modellt a neoliberális angolszász vagy
kelet-európai modellhez képest az eredményei igazolják. Gyakorlatilag ez az
egyetlen demokratikus kapitalista modell, amely még állva maradt. Magas
foglalkoztatást biztosít, biztonságos megélhetést, miközben alacsony
eladósodottsága miatt hosszú távon fenntartható is. Minden, amit a
kelet-európai kormányok szeretnének, de pont az ellentétes irányban indulnak el
annak megteremtésére.
(Aki a modell kulturális átültethetetlenségére hivatkozna,
kérem tényleg olvassa el a Svédországról szóló bejegyzést.)