FN Blog / Pogátsa Zoltán / Szükség van-e IMF megállapodásra minél hamara...
Nyomtatás Betűméret
Szükség van-e IMF megállapodásra minél hamarabb? 2012-07-16 14:15:06
Az IMF megállapodás sajnos tényleg gazdaságpolitikai kényszerzubbony. De elkerülhetetlen, és már rövid távon az.

 

 

 A fiskális politika felelőssége: Az imprudens fiskális politika ellehetetleníti a monetáris politikát

 A fiskális-monetáris összefüggésrendszer alaptétele, hogy rossz fiskális politika mellett nincs jó monetáris politika. Márpedig a magyar fiskális politika sok évtizede tartósan rossz pályán halad egyrészt annak  belső fenntarthatatlansága okán (szűk adóbázis, rossz bevételi szerkezet, szakpolitikailag áttekinthetetlen és megreformálatlan kiadási oldal, magas kamatkiadások), másrészt pedig az arra rakódó „fiskális alkoholizmus” (jórészt választási populizmus, klientúra építés, korrupció és szakpolitikai gyengeség) miatt.

                A  fenntarthatatlan költségvetési politika miatt ismét kritikusan magas szintre, a GDP 80%-a fölé emelkedett az államadósság szintje. Habár általános szabály nincs a kritikusan magas adósságállomány szintjére, egyes országok (Japán, USA, Belgium, UK, stb.) a magyarnál sokkalta magasabb adósságállományt is nagyobb nehézségek nélkül tudna huzamosabb időtávon át újrafinanszírozni. Ám a rosszul kormányzott, kis gazdaságok esetében a magyarhoz hasonló szint már kritikusnak bizonyul, főképpen a szuverén adósságválságok (Görögország, Spanyolország, Írország, Olaszország, Ciprus) időszakában. A magas adósságszint és a tartósan rossz kormányzás eredményeképpen a magyar országkockázati felár tartósan megnőtt, a lejáró adósságállomány piaci újrafinanszírozási hozamszintje túlságosan magas szinten stabilizálódik. Magyarország 2008 után 2012-ben másodszor szorul a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelére. Habár az IMF az elmúlt évtizedekben saját publikáció tanulsága szerint is sok korábbi hibáját belátta[i], ám ez hitelnyújtási gyakorlatán nem látszik. Az elmúlt évek magyar, román, litván vagy görög segítségnyújtásai ugyanazokra a megszorítás jellegű elemekre (tizenharmadik havi bérek eltörlése[ii], köztisztviselői bérek befagyasztása, közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjak csökkentése, stb.) épültek, mint a korábbiak.  Az IMF megállapodást megváltásként üdvözölni tehát tévedés, annak gazdaságpolitikai kényszerzubbony jellege nehezen tagadható tény. Sajnálatos módon az IMF-kormány egyeztetések olyannyira nem nyilvános és átlátható folyamatot jelentenek, hogy a magyar esetben még azok megkezdésének időpontja és feltételei is vontatott saga-ként jelentek meg a hazai sajtóban, melyben mindkét fél álláspontja ellentmondásos, változó és átláthatatlan volt.  Szükség van tehát az IMF segítségnyújtás demokratikus átláthatóságának radikális növelésére.

 


          Mindezek ellenére az IMF megállapodásra Magyarországnak szüksége van. Ennek több oka is van. A legnyilvánvalóbb, hogy ha a magas szinten stabilizálódott hozamelvárások miatt az államadósság piaci finanszírozása vállalhatatlanul nagy újabb terhet jelent a magyar költségvetésnek az adósságállomány növekedése miatt. Ráadásul az ezzel járó éves kamatkiadások miatt a költségvetési stabilitás megteremtése is veszélybe kerül.

                Talán ennél is fontosabb, hogy amikor az államkötvények hozamai a jegybanki alapkamat fölött stabilizálódnak, akkor azok a gyakorlatban átveszik annak szerepét a kamatcsatorna működésében. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy 8-9-10%-os államkötvény 80-90% feletti mértékben kockázatmentesnek tekinthető, azaz a banki hitelezés ezen hozamszintek + banki költségek[iii] + vállalati kockázat + profit szinten állnak be. Ez hozza létre a gyakorlatban 11-18%-os vállalati hitelezést. Ilyen magas profitszintű vállalkozások Magyarországon gyakorlatilag nincsenek. Nem meglepő módon tehát leállt a banki hitelezés, Magyarországon található az Unió egyik legalacsonyabb beruházási rátája. A magas adósságfinanszírozási hozamszint tehát egy bonyolult mechanizmus végén bénító hatással van a gazdaság szereplőire.

 


A magyar beruházási ráta az egyik legalacsonyabb az unión belül (Forrás: Portfolio)

       Prudens, kiszámítható és fenntartható költségvetési politikával, illetve infláció orientált helyett növekedés orientált monetáris politikával (lásd lejjebb) a magyar államadósság újrafinanszírozási hozamszintjei 1,5-2 százalékponttal lejjebb nyomhatók lennének. Ennél alacsonyabb hozamszint sajnos a magas adósságállomány miatt rövidtávon nem elérhető, azaz az adósságállomány radikális csökkentéséig régiós társainkénál kockázatosabbak maradunk. Szem előtt kell tartanunk, hogy a szabad tőkeáramlás feltételrendszerében az eladósodott ország mozgástere radikálisan beszűkül. Ennek ellenére már egy ilyen szintű csökkenésnek is komoly hatása lehetne a magyar beruházási rátára.

           

A monetáris politika felelőssége: A téves infláció targetálás

Az  elmúlt évtized hazai monetáris politikai főáramának támogatói abból indulnak ki, hogy ha Magyarországon újra és újra feléled az infláció, akkor a jegybank feladata az irányadó kamatláb emelésével annak leszorítása. Ez a szakpolitikai stratégia az infláció targetálás. A gyakorlat kritikusai szerint a jegybank feleslegesen magasan tartja a kamatlábat, ezáltal ellehetetleníti a magyar vállalkozók profitabilitását. A magasan tartott   A stratégia hívei viszont tartanak, hogy ha a jegybankra rákényszerítenék a kamatlábak csökkentését, akkor elszabadulna az infláció.

Az egész vitában van azonban egy alapvető ismeretlen. Látni kell, hogy a kelet-európai térségben szinte mindenhol elfogadhatóan alacsony szintre csökkent az infláció, csak Magyarországon marad tartósan magas szinten. Ráadásul közgazdasági alapösszefüggés, hogy recessziós időszakban kifejezetten alacsony szintre kéne zuhannia az inflációnak. Márpedig 2008 után ilyen recessziós időszak következett, de az infláció ne csökkent.  Elhanyagoltunk valamit: alapvetően nincs igazán jó magyarázatunk arra, mért ragadt meg makacsul magas szinten az infláció Magyarországon?


A jegybank inflációs jelentései persze tesznek próbálkozásokat a dilemma feloldására. Természetesen minden kamatemelésnél lehet éppen aktuális inflációs nyomást okozó tényezőket találni (a nemzetközi energiaárak, az élelmiszerárak, stb.). De nekünk olyan tényezőket kellene találni, amely egyrészt konzekvensen jelen van 6-7 éve, másrészt pedig a régió többi részére nem hat, hiszen ott sikerült leszorítani az inflációt. Ilyet viszont igazából nem nagyon tudunk felmutatni. Kérdés tehát, hogy mekkora lehet egy infláció targetáló politika sikere, ha nem tudjuk a tartósan makacs infláció igazi okát?

A magasan beragadt magyar infláció potenciális magyarázata lehet fiskális oldali. A rendkívül alacsony magyar foglalkoztatási ráta és az alacsony bérszínvonal miatt a költségvetés állandó bevételi oldali kényszerhelyzetben van. A szünet nélküli stabilizáció újabb és újabb adónemek bevezetésével, illetve a már meglévő adók növelésével folyamatosan inflációt kelt. A fiskálisan keltett inflációt pedig monetáris eszközökkel nem lehetséges féken tartani. De létezik a magas szinten beragadt inflációnak lehetséges monetáris oka is, amelyre ugyanúgy nem tud hatással lenni az infláció targetálás. Félő, hogy a tartósan magas magyar inflációnak valamifajta önbeteljesítő profécia jellege van. Mivel tartósan magas volt eddig is, ezért újra és újra beépítenek a bérvárakozásokba is pár százalékot, ettől ténylegesen magas is marad, ettől viszont ismét beépítik. Azaz klasszikus ár-bér spirál lehet a jelenség közepében. Ezt megtörni viszont infláció targetálással nem lehet, hiszen a növekvő kamatlábak magasabb inflációt sugallnak a piacnak. Azaz magának a kamatpolitkának is lehet infláció felhajtó hatása.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy eddig igazából az infláció targetálás stratégiája nem lett érdemben tesztelve. Ennek fő oka, hogy  magas államadósság -  magas államháztartási hiányok költségvetési helyzet esetén (Magyarországon egy évtizede ez a tényleges helyzet) a jegybanknak nincs érdemi lehetősége az alapkamaton keresztül kamatpolitikát érvényesíteni, mert a kockázatmentes referenciakamat szerepét átveszi az államkötvények magasabb újrafinanszírozási hozama. Ilyen körülmények között érdemi infláció targetálást sem lehet(ett) csinálni. (Ráadásul a válság 2008-as kitörése után nem sokkal a nemzetközi tőkepiacokon ismét megismétlődött a 2008 előtti helyzet, amikor is a piacok ismét nem adnak objektív visszajelzést, mert az amerikai monetáris expanzió [QE1 és QE2] akkora likviditást nyomott a piacokra, még a magyarra is, hogy befektetési keresleti kényszer van. Ez megteremti a likviditást a magas kockázatú országok elsődleges és másodlagos állampapírpiacain.)

Az infláció targetálással kapcsolatban két alapvető kérdés vetődik fel. Az első, hogy ha nem a gazdaság egészében van infláció, csak egy részében, akkor nem helyesebb-e ezt lokálisan kezelni? Amikor az ír gazdaságban például az ingatlanbuborék miatt magas infláció volt de csak az ingatlanszektorban, ezt lehetett volna például szabályozással vagy szektorális adókkal kezelni. Egy ár-bér spirál esetén lehetne kamatpolitika helyett bérmegállapodásokkal csillapítani az inflációt. (Ha a tartósan magas magyar infláció oka az energiaárak vagy az élelmiszerárak emelkedése, ezt is lehetne ezekben a szférákban kezelni. De mért nem hat ez hasonlóan a régió többi országára?) Azaz nem dobunk-e ki többet növekedési áldozatban az infláció targetálás szőnyegbombázásával, mint amennyit nyerünk az infláció estleges leszorításával? Amiről ráadásul nem tudjuk, hogy mennyire sikeres?

A második kérdés még általánosabb és még fontosabb. Az amúgy is kivitelezhetetlen infláció targetálás feladásával a jegybanknak arra kellene törekednie, hogy a jelenleginél alacsonyabb jegybanki alapkamat jöhessen létre. Ehhez természetesen prudens, kiszámítható és fenntartható költségvetési politika szükségeltetik, ellenkező esetben a forint árfolyama erősen süllyedne. Az alacsonyabb kamatszint olcsóbb forrásokhoz juttatná a bankrendszert, amely aztán a keresleti nyomáson keresztül lenyomná az adósságállományhoz kötődő hozamelvárásokat. A folyamat végén olcsóbb forrásokhoz jutna a gazdaság egésze, nőne a beruházási ráta, és növekedésnek indulna a gazdaság. Ez pedig stabilizálóan hatna a költségvetésre is.



[i] Lásd ezekről többek között Joseph Stiglitz, a Világban volt vezető közgazdászának könyvét: Globalisation and its discontents.

[ii] A tizenharmadik havi bérekkel kapcsolatban elterjedt azok látszólag luxus volta. A valóságban azonban ezek az esetek többségében korábbi megállapodások részeiként jöttek létre, azzal a céllal, hogy a közszférát versenyképesebbé tegyék a minőségi munkavállalók számára. Ezeket a juttatásokat tehát nem megszüntetni, hanem a rendes tizenkét havi bérbe visszadiszkontálni kell. Ellenkező esetben radikálisan csökken a közszféra vonzereje, és ez meglátszik majd a kormányzás minőségén.

[iii] Az egy tranzakcióra jutó költségek a szűk állomány és a nem elégséges verseny miatt magasak.


Cimkék: infláció, árak, adók, jegybank, foglalkoztatás, költségvetés, IMF
Megosztás
10 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

9. János 2012-07-23 22:53:28
Kedves KGy,
a probléma amire rávilágít jelentős, és szerintem két forrásból táplálkozik a válasz:
az első elméleti-módszertani. A gazdaság (mint a társadalmi rendszer javak előállítását és elosztását végző alrendszere) komplex rendszer - azaz, nagyszámú heterogén ágens alkotja, a makró-jelenségek pedig az ő spontán interakcióikból épülnek fel. Jelenleg az ilyen rendszerek pontos matematikája-fizikája nincs megalkotva (amellett, hogy sok tulajdonságát ismerjük). Ezt nem róhatjuk fel a közgazdaságtannak, de azt már igen, hogy törekvés sincs komoly véleményformáló helyeken a komplex rendszerelmélet beemelésére a jelenlegi elméletekbe (aki olvasott Keynest eredetiben, az tudhatja, hogy ő intuitív módon több dologra is ráérzett az ilyen rendszerekkel kapcsolatban). Természettudós szemmel a közgazdasági modellek primitívek, az előrejelzésre használt kvantitatív modelleknél már vannak viszonylag (aláhúzandó) komoly matekot használóak, de azok meg a feltételeik miatt a valóságtól teljesen eltérő világot próbálnak leképezni. Az egymással versengő elméletek a fenti okok miatt (is) nyilvánvalóan hiányosak és sok jelenséget nem tudnak megmagyarázni, de a fő gond, hogy közben dogmatizálódtak is.
A másik ok szerintem abban keresendő, hogy nincs senkinek adekvát, mindenki által megfogható és magáévá tehető válasza a végső egzisztenciális kérdésre, és nem határozta meg senki sem, hogy mi pl a "boldogság". Ez kívül esik a közgazdaságtudomány vizsgálódási keretein, tehát ezt szintén nem lehet felróni a művelőinek. A politika ugyanakkor nem várhat ezen kérdések eldöntésével (tekintve, hogy több ezer éves diskurzus folyik erről), döntéshelyzetben van, de nincs tudományosan jól megalapozott egyértelmű célfüggvénye, ezért a közgazdászok által kínált hüvelykujjszabályokat követ - pl GDP növelés fetisizálása. GDP a célfüggvény, akkor is ha könyvtárnyi szakirodalma van a GDP, mint jól-lét mérő problematikának. A hüvelykujjszabályok pedig mindig ki vannak téve a vitáknak.
8. KGy 2012-07-20 08:41:07
Kedves fiatal barátaim,
közgazadásági ismertekkel nem rendelkezőként meg kell állapítanom, hogy Önök között olyan természetű vita folyik, ami jelentős hasonlóságot mutat valamely viszonylag bonyolult szabályozási rendszer modellezésével illetve annak paraméterezésével, a bemenő és kimenő változók meghatározásával.
Ami előtt teljesen érthetetlenül állok, az a nagyfokú szabadság, amivel a modell működését magyarázzák.
Amennyiben igazuk van, ami nem kizárható, akkor a többi itt hangot nem kapó, de a dolgot másképpen interpretáló szakmabelinek is igaza lehet.
Hol van az definíciós szint vagy határ amiben egyáltalán meg lehet ezen a szakterületen egyezni és nem a pillanatnyi és egyéni vélemények határozzák meg azt modellt amiről szó van?
7. Kerényi Z. 2012-07-17 14:48:15
(Lemaradt a vége.)
Ha a cseh foglalkoztatási rátával rendelkeznénk, akkor az plusz 750 ezer, de ha a dánnal vagy a svájcival, akkor 1.4 millióval többen dolgoznának – ha még hozzáadjuk a 100 ezerrel csökkent lakosságszámot, meg is kapjuk az elveszett 1.5 milliót –, ami kétszer jelentkezne, mert nemcsak hogy ennyivel többen fizetnének közterhet, hanem ennyivel kevesebbet kell eltartani. Rögtön nem lennének a bevételi oldalon gondok.
6. pityu 2012-07-17 10:15:20
Nem az "elinfláljuk az adósságot" program fut éppen?
5. Pogátsa Zoltán 2012-07-17 09:27:35
János,
nagyon elgonbdolkodtató, amiket írsz, öszönöm. Lehet h tévedtem, utána kell gondoljak.
1. Kérdés h van-e értelme akármilyen monetáris csatornán keresztül az inflációra hatni próbálni, ha az alapvetően fiskális (adó...)eredetű...
2. Valószínűleg igazad lehet, h a kamat-beruházás reláció nem olyan egyértelmű Mon. A duális gazdaságról általad írottak vsz stimmelnek. Viszont hogyan magyarázod, h ilyen brutális vállalati kamatszintek mellett ennyivel nőtt a kkv hielállomány?
3. Írnál nekem egy privát mailt a pogatsa[kukac]gmail.com-ra? Köszi.
4. Pogátsa Zoltán 2012-07-17 09:15:11
Kedves bvr, kösz a profi kommentet. Deviza ügyben a megjegyzésed fontos! Alapvetően nem a monetáris politikáról akartam írni, hanem a fiskális-monetáris mixről, de azért azt is fontos sztem megemlíteni, h ilyen környezetben érteletlen és lehetetlen az infláció targetálást erőltetni.
    1 2    Következő 6 »

Szóljon hozzá!

Blogleírás

Pogátsa Zoltán blogja a globális gazdaságról, az Európai Unióról és benne Kelet-Közép-Európáról.

Pogátsa Zoltán

Cimkefelhő

Egyesült Királyság, , szociálpolitika, IMF, jegybank, önkormányzatok, infláció, Szlovákia, csehország, Olaszország, Szlovénia, Kína, KAP, Ausztria, költségvetés, Németország, Orbán, foglalkoztatás, Románia, Svájc, Offshore, USA, nagyvállalatok, Horvátország, Norvégia, adók, neoliberalizmus, bankrendszer, Izland, szocializmus, fenntarthatóság, EU, piac, Thatcher, Chile, élelmiszerárak, Lengyelország, eurózóna, Görögország, Északi Modell, Svédország, Írország, Finnország, D-Korea, romák, olaj, megszorítás, válság, nyugdíj, Barroso

Keresés

Blogértesítő - Pogátsa Zoltán

Iratkozzon fel az értesítőre és mi az új bejegyzésekről e-mail-t küldünk.

Kapcsolódó hírek az FN-ről

Hirdetés